Ezentúl nemcsak vegzálhatják a rádiókat és tévéket a pártok, hanem azok szerkesztik a műsorokat is - óhatatlanul ez a benyomása támad a sajtószabadságra kicsit is kényes szemlélőnek az új médiatörvény-tervezet olvastán. Az elképzelések szerint ugyanis a jövőben is a pártok által kreált grémiumok gyámkodnának a médiumok felett, ám a jelenlegieknél jóval nagyobb hatalmat kapnának. Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) örökébe lépő új médiahatóság például felelősségre vonhatná a szerkesztőket, megszüntethetne műsorokat vagy akár adókat, házkutatást tarthatna a rádióknál és a televízióknál. Feltéve persze, ha kétharmados többséggel a parlament is elfogadja a jelenleg a pártok szakpolitikusainak konszenzusos véleményeként futó normaszöveget. Mégpedig lóhalálában. A tervezet szerint ugyanis az ORTT és a három média-közalapítvány december 31-én megszűnne, és addigra az Országgyűlésnek meg kellene választania az új testületeket.

Az 1996-os médiatörvény szavatossága kétségkívül lejárt. Eljárt az idő az állami médiamonopólium lebontásában és a frekvenciaszűkösség közepette a piacra lépés szabályozásában betöltött szerepe felett. Az Antenna Hungária Zrt. épp a napokban köti meg a médiumokkal azokat a szerződéseket, amelyek alapján a jelenlegi három analóg helyett tucatnyi digitális tévécsatorna lesz hozzáférhető akár egy szobaantennával. Éppen ezért az tűnt logikusnak, hogy a szabadon versengő kereskedelmi csatornák ugyanúgy a versenytörvény hatálya alatt működhetnek majd, mint bármely más piaci szegmens, és egy korszerű közszolgálati médiatörvény váltja fel a jelenlegi szabályozást. Ám a digitális műsorszórásra kiírt pályázat előfeltételeként a Fidesz és a KDNP kikötötte, hogy a szektorra készüljön új tartalomszabályozás (miközben a kádári időkből származó sajtótörvény érintetlenül maradt).

Az ötpárti egyeztetéseken összeállt 127 paragrafustervezet - szemben a teljesen szabad internettel, valamint az 1986-os sajtótörvény által hiányosan és elavultan szabályozott írott sajtóval - érthetetlenül szoros kalodába zárná az elektronikus médiumokat. Ezt egyébként ma már nem indokolja azok gazdasági vagy társadalmi, pláne kulturális jelentősége, hiába hivatkozik ezekre a preambulum. Az pedig különösen rossz ízt ad a történetnek, hogy a nyilvánosság legmeghatározóbb szabályrendszerének előkészítése eddig a nyilvánosság legteljesebb kizárásával folyt.

A politikusok fantáziáját ezúttal is az állásosztásra alkalmas testületek mozgatták meg a leginkább, a közszolgálati médiumok fejére rögtön három ilyet is ültetnének. Az agytröszt a Közszolgálati Tanács (KÖT) lenne, amely három évre szóló stratégiát dolgozna ki, és annak alapján közszolgálati szerződést kötne az egyszemélyes rt-ként működő közmédiumok tulajdonosi jogait és igazgatósági hatásköreit gyakorló Tulajdonosi Vagyonkezelő Testülettel (TVT). A KÖT és a TVT öt-öt főből állna, személyükre a parlamenti frakciók egy-egy tagjából álló jelölőbizottság egyhangúlag tehet javaslatot, majd az Országgyűlés kétharmados többséggel választja meg őket hat évre. Ugyanilyen létszámmal és procedúrával jönnének létre az rt-k felügyelőbizottságai, ám csak hároméves mandátummal. A KÖT tagjai államtitkári illetményt (az idén havi 979 ezer forint) és juttatásokat, valamint évi negyven munkanapnyi szabadságot kapnának, a TVT tagjait a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács tagjaival azonos díjazás illetné meg.

A jelenlegi kuratóriumok elnökségeit az év végén szétzavarnák ugyan, ám juttatásaikat még hat hónapig kapnák a közmédiumok kasszájából. A szabályozás paródiájaként viszont a civil kuratóriumok - amelyekről köztudott, hogy valójában semmi közük a civil társadalomhoz - nézői tanáccsá alakulnának át, és jövő év végéig díjazás ellenében segítenék a KÖT-öt a közszolgálati stratégia kidolgozásában.

A most hivatalban lévő közmédiumelnökök megbízatása a törvény erejénél fogva határozatlan idejű vezérigazgatói jogviszonnyá alakulna át, az alelnöki posztok megszűnnének. Kérdés azonban, lenyelik-e a lefokozást az elnökök, például hogy két, pártdelegáltakból álló testület döntse el a fejük felett, mi legyen a közszolgálati szerződésben. Nevezetesen, mondjuk, hogy mit adjon az ORTT által most is szorongatott MR2 Petőfi Rádió, amely az utóbbi évek egyik sikersztorija, egyben szellemes fricska az elavult közszolgálati szabályoknak. Intő jel, hogy a tervezetben a közszolgálati médiaszolgáltatás céljai között nem szerepel sem a "tájékoztatás", sem a "szórakoztatás" szó. Az is vitathatónak tűnik, lehet-e munkaviszonyt létrehozni törvény erejénél fogva, hiszen kérdéses, hogy az érintett aláírja-e a munkaszerződését, vagy inkább távozik, s felveszi fizetését az elnöki megbízatásából még hátralévő időre. Különösen akkor, ha az illetőnek éppen azt kellene lerombolnia az új körülmények között, amit eddig felépített.

Ésszerű eleme a tervezetnek, hogy a közrádiókban, köztévékben 2012-re fokozatosan megszűnnének a reklámok. Jövőre még - az eddigiekhez hasonlóan - óránként hat perc hirdetést sugározhatnának, de 2010-ben négyet, egy évvel később pedig már csak kettőt. Cserébe a javaslat kilátásba helyezi a közmédiumok normatív finanszírozását. Ám a szövegben kipontozott summáról egyelőre csak annyit lehet tudni, hogy az a háztartások számának és egy meghatározott összegnek a szorzata. Az apanázs nem lehetne kevesebb, mint az előző évi, és a nagyságát a következő két esztendőre is meg kellene határozni. A többi médiaszolgáltatónak, valamint a műsorterjesztőknek közszolgálati tartalom-előállítási járulékot kellene fizetniük, ami legtöbb esetben az előző évi nettó árbevétel 2 százaléka. Tehát például a tavaly 35 milliárd forintos bevételt kimutató RTL-nek 700 millió forintot, a 26 milliárdot összeszedő Tv2-nek 520 milliót kellene befizetnie egy speciális alapba, amit azután egy, a KÖT által szintén újonnan alapítandó kft pályázatokon osztana szét.

A médiapiaci verseny ellenőrzését és a szolgáltatások felügyeletét a sóhivatalnak tekintett ORTT-nél jóval nagyobb hatalmú Nemzeti Médiahatóságra (NH) bízná az ötpárti tervezet. E szervezet élén is öttagú tanács állna, melynek tagjait a közmédiumok testületeivel azonos módon választaná a parlament, s ugyancsak államtitkári javadalmazásban részesülnének. A médiahatóság fő feladata, hogy nyilvántartást vezet a médiaszolgáltatókról, piacelemzést végez, és eljárást kezdeményez a jogsértőkkel szemben. Mindennek fejében az érintetteknek felügyeleti díjat kellene fizetniük, ami főszabályként a nettó árbevétel másfél százaléka, tehát az RTL-nek 525 millió, a Tv2-nek 390 millió forintja bánná. A jogalkotó lényegében megkettőzné a versenyhivatalt, szinte szó szerint vesz át kőkemény szabályokat a versenytörvényből, a kérdés csak az, hogy erre mi szükség. Ha a versenyhivatal ért az autópálya-építéshez, a tejiparhoz és a nyomtatott sajtóhoz, akkor vélhetően elboldogulna a rádiókkal-tévékkel is. Amelyeket egyébként már nem a vételkörzetük, hanem a hallgatottságuk-nézettségük alapján sorol kategóriákba a tervezet.

A 10 százaléknál nagyobb éves átlagos nézettségű kereskedelmi csatornák meghatározó véleménybefolyásolónak minősülnek, ezért kötelesek reggel és este hírműsort adni, valamint adásuk egy részét európai és magyar műsorokkal kitölteni. A gazdasági erőfölényben levő, jelentős piaci erejű szolgáltatók, illetve csoportok számára pedig versenyjogi kötelezettségként írná elő a törvény, hogy az éves átlagos nézettségük vagy hallgatottságuk nem haladhatja meg a 30 százalékot, illetve nem kaphatnak engedélyt olyan tulajdon- vagy irányításszerzéshez, amely e korlátozás megsértéséhez vezetne. E versenyfelügyeleti minőségében kapná a médiahatóság azokat a jogosítványokat, melyek szerint hozzájuthat üzleti titkokhoz, lefoglalhat eszközöket, vagy - bírói engedéllyel - akár házkutatást tarthat, s igen keményen szankcionálhat, akár a műsorszolgáltatási jogot is megvonhatja. A hatósági döntés ellen fellebbezni nem lehet, jogorvoslatért bírósághoz kellene fordulni.

A legaggályosabb eleme a tervezetnek azonban mégis az, hogy a médiahatóság elbírálhatná a szerkesztői felelősséget, név szerint "elítélve" a tettest. Ugyanakkor "szerkesztői szabadság védelme" címszó alatt meglehetősen életszerűtlenül leszögezi azt, hogy a felelős szerkesztőt az egyébként vele szemben utasítási joggal bíró személy sem kötelezheti a médiaszabályok megsértésére, illetve az ilyen utasítás megtagadásáért a munkáltató részéről a felelős szerkesztőt nem érheti hátrány.