Ezentúl nemcsak vegzálhatják a rádiókat és tévéket a pártok, hanem azok szerkesztik a mûsorokat is - óhatatlanul ez a benyomása támad a sajtószabadságra kicsit is kényes szemlélõnek az új médiatörvény-tervezet olvastán. Az elképzelések szerint ugyanis a jövõben is a pártok által kreált grémiumok gyámkodnának a médiumok felett, ám a jelenlegieknél jóval nagyobb hatalmat kapnának. Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) örökébe lépõ új médiahatóság például felelõsségre vonhatná a szerkesztõket, megszüntethetne mûsorokat vagy akár adókat, házkutatást tarthatna a rádióknál és a televízióknál. Feltéve persze, ha kétharmados többséggel a parlament is elfogadja a jelenleg a pártok szakpolitikusainak konszenzusos véleményeként futó normaszöveget. Mégpedig lóhalálában. A tervezet szerint ugyanis az ORTT és a három média-közalapítvány december 31-én megszûnne, és addigra az Országgyûlésnek meg kellene választania az új testületeket.

Az 1996-os médiatörvény szavatossága kétségkívül lejárt. Eljárt az idõ az állami médiamonopólium lebontásában és a frekvenciaszûkösség közepette a piacra lépés szabályozásában betöltött szerepe felett. Az Antenna Hungária Zrt. épp a napokban köti meg a médiumokkal azokat a szerzõdéseket, amelyek alapján a jelenlegi három analóg helyett tucatnyi digitális tévécsatorna lesz hozzáférhetõ akár egy szobaantennával. Éppen ezért az tûnt logikusnak, hogy a szabadon versengõ kereskedelmi csatornák ugyanúgy a versenytörvény hatálya alatt mûködhetnek majd, mint bármely más piaci szegmens, és egy korszerû közszolgálati médiatörvény váltja fel a jelenlegi szabályozást. Ám a digitális mûsorszórásra kiírt pályázat elõfeltételeként a Fidesz és a KDNP kikötötte, hogy a szektorra készüljön új tartalomszabályozás (miközben a kádári idõkbõl származó sajtótörvény érintetlenül maradt).

Az ötpárti egyeztetéseken összeállt 127 paragrafustervezet - szemben a teljesen szabad internettel, valamint az 1986-os sajtótörvény által hiányosan és elavultan szabályozott írott sajtóval - érthetetlenül szoros kalodába zárná az elektronikus médiumokat. Ezt egyébként ma már nem indokolja azok gazdasági vagy társadalmi, pláne kulturális jelentõsége, hiába hivatkozik ezekre a preambulum. Az pedig különösen rossz ízt ad a történetnek, hogy a nyilvánosság legmeghatározóbb szabályrendszerének elõkészítése eddig a nyilvánosság legteljesebb kizárásával folyt.

A politikusok fantáziáját ezúttal is az állásosztásra alkalmas testületek mozgatták meg a leginkább, a közszolgálati médiumok fejére rögtön három ilyet is ültetnének. Az agytröszt a Közszolgálati Tanács (KÖT) lenne, amely három évre szóló stratégiát dolgozna ki, és annak alapján közszolgálati szerzõdést kötne az egyszemélyes rt-ként mûködõ közmédiumok tulajdonosi jogait és igazgatósági hatásköreit gyakorló Tulajdonosi Vagyonkezelõ Testülettel (TVT). A KÖT és a TVT öt-öt fõbõl állna, személyükre a parlamenti frakciók egy-egy tagjából álló jelölõbizottság egyhangúlag tehet javaslatot, majd az Országgyûlés kétharmados többséggel választja meg õket hat évre. Ugyanilyen létszámmal és procedúrával jönnének létre az rt-k felügyelõbizottságai, ám csak hároméves mandátummal. A KÖT tagjai államtitkári illetményt (az idén havi 979 ezer forint) és juttatásokat, valamint évi negyven munkanapnyi szabadságot kapnának, a TVT tagjait a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács tagjaival azonos díjazás illetné meg.

A jelenlegi kuratóriumok elnökségeit az év végén szétzavarnák ugyan, ám juttatásaikat még hat hónapig kapnák a közmédiumok kasszájából. A szabályozás paródiájaként viszont a civil kuratóriumok - amelyekrõl köztudott, hogy valójában semmi közük a civil társadalomhoz - nézõi tanáccsá alakulnának át, és jövõ év végéig díjazás ellenében segítenék a KÖT-öt a közszolgálati stratégia kidolgozásában.

A most hivatalban lévõ közmédiumelnökök megbízatása a törvény erejénél fogva határozatlan idejû vezérigazgatói jogviszonnyá alakulna át, az alelnöki posztok megszûnnének. Kérdés azonban, lenyelik-e a lefokozást az elnökök, például hogy két, pártdelegáltakból álló testület döntse el a fejük felett, mi legyen a közszolgálati szerzõdésben. Nevezetesen, mondjuk, hogy mit adjon az ORTT által most is szorongatott MR2 Petõfi Rádió, amely az utóbbi évek egyik sikersztorija, egyben szellemes fricska az elavult közszolgálati szabályoknak. Intõ jel, hogy a tervezetben a közszolgálati médiaszolgáltatás céljai között nem szerepel sem a "tájékoztatás", sem a "szórakoztatás" szó. Az is vitathatónak tûnik, lehet-e munkaviszonyt létrehozni törvény erejénél fogva, hiszen kérdéses, hogy az érintett aláírja-e a munkaszerzõdését, vagy inkább távozik, s felveszi fizetését az elnöki megbízatásából még hátralévõ idõre. Különösen akkor, ha az illetõnek éppen azt kellene lerombolnia az új körülmények között, amit eddig felépített.

Ésszerû eleme a tervezetnek, hogy a közrádiókban, köztévékben 2012-re fokozatosan megszûnnének a reklámok. Jövõre még - az eddigiekhez hasonlóan - óránként hat perc hirdetést sugározhatnának, de 2010-ben négyet, egy évvel késõbb pedig már csak kettõt. Cserébe a javaslat kilátásba helyezi a közmédiumok normatív finanszírozását. Ám a szövegben kipontozott summáról egyelõre csak annyit lehet tudni, hogy az a háztartások számának és egy meghatározott összegnek a szorzata. Az apanázs nem lehetne kevesebb, mint az elõzõ évi, és a nagyságát a következõ két esztendõre is meg kellene határozni. A többi médiaszolgáltatónak, valamint a mûsorterjesztõknek közszolgálati tartalom-elõállítási járulékot kellene fizetniük, ami legtöbb esetben az elõzõ évi nettó árbevétel 2 százaléka. Tehát például a tavaly 35 milliárd forintos bevételt kimutató RTL-nek 700 millió forintot, a 26 milliárdot összeszedõ Tv2-nek 520 milliót kellene befizetnie egy speciális alapba, amit azután egy, a KÖT által szintén újonnan alapítandó kft pályázatokon osztana szét.

A médiapiaci verseny ellenõrzését és a szolgáltatások felügyeletét a sóhivatalnak tekintett ORTT-nél jóval nagyobb hatalmú Nemzeti Médiahatóságra (NH) bízná az ötpárti tervezet. E szervezet élén is öttagú tanács állna, melynek tagjait a közmédiumok testületeivel azonos módon választaná a parlament, s ugyancsak államtitkári javadalmazásban részesülnének. A médiahatóság fõ feladata, hogy nyilvántartást vezet a médiaszolgáltatókról, piacelemzést végez, és eljárást kezdeményez a jogsértõkkel szemben. Mindennek fejében az érintetteknek felügyeleti díjat kellene fizetniük, ami fõszabályként a nettó árbevétel másfél százaléka, tehát az RTL-nek 525 millió, a Tv2-nek 390 millió forintja bánná. A jogalkotó lényegében megkettõzné a versenyhivatalt, szinte szó szerint vesz át kõkemény szabályokat a versenytörvénybõl, a kérdés csak az, hogy erre mi szükség. Ha a versenyhivatal ért az autópálya-építéshez, a tejiparhoz és a nyomtatott sajtóhoz, akkor vélhetõen elboldogulna a rádiókkal-tévékkel is. Amelyeket egyébként már nem a vételkörzetük, hanem a hallgatottságuk-nézettségük alapján sorol kategóriákba a tervezet.

A 10 százaléknál nagyobb éves átlagos nézettségû kereskedelmi csatornák meghatározó véleménybefolyásolónak minõsülnek, ezért kötelesek reggel és este hírmûsort adni, valamint adásuk egy részét európai és magyar mûsorokkal kitölteni. A gazdasági erõfölényben levõ, jelentõs piaci erejû szolgáltatók, illetve csoportok számára pedig versenyjogi kötelezettségként írná elõ a törvény, hogy az éves átlagos nézettségük vagy hallgatottságuk nem haladhatja meg a 30 százalékot, illetve nem kaphatnak engedélyt olyan tulajdon- vagy irányításszerzéshez, amely e korlátozás megsértéséhez vezetne. E versenyfelügyeleti minõségében kapná a médiahatóság azokat a jogosítványokat, melyek szerint hozzájuthat üzleti titkokhoz, lefoglalhat eszközöket, vagy - bírói engedéllyel - akár házkutatást tarthat, s igen keményen szankcionálhat, akár a mûsorszolgáltatási jogot is megvonhatja. A hatósági döntés ellen fellebbezni nem lehet, jogorvoslatért bírósághoz kellene fordulni.

A legaggályosabb eleme a tervezetnek azonban mégis az, hogy a médiahatóság elbírálhatná a szerkesztõi felelõsséget, név szerint "elítélve" a tettest. Ugyanakkor "szerkesztõi szabadság védelme" címszó alatt meglehetõsen életszerûtlenül leszögezi azt, hogy a felelõs szerkesztõt az egyébként vele szemben utasítási joggal bíró személy sem kötelezheti a médiaszabályok megsértésére, illetve az ilyen utasítás megtagadásáért a munkáltató részérõl a felelõs szerkesztõt nem érheti hátrány.